A vásznon is ott ragyogott a tenger színdús, eleven pompájával, úgy, hogy a fiú ajkairól akarata ellenére el­röpült a bámulat felkiáltása:

- Milyen gyönyörű!

Az emberke megfordult, s nagy fe­kete pápaszeme alól nyájas mosoly villant a fiúcska felé:

- Nini! Hát te meglestél, kis ba­rátom? Hát neked is tetszik a kép, amit festek?

Kis Kanut nem tudott mit felelni. Félt, hogy a festő bácsi megharagszik, amiért megleste.

De a festőnek eszében sem volt, hogy haragudjék. Ellenkezőleg, magá­hoz intette fiút:

- Gyere hát közelebb. Hogy hívnak? Ki fia vagy?

Kanut nekibátorodott. Odament az idegen úrhoz, aki térde közé fogta, s nagy érdeklődéssel hallgatta, amikor a fiú - ismételt kérdezősködésére - el­mondta neki történetét. S meleg, meg­hatott részvéttel csóválgatta a fejét:

- Hát bizony a te megmenekülésed igazán ritka, csodálatos dolog. S ez a derék állat volt a megmentőd? Na, hát megérdemli, hogy én is megjutalmaz­zam!

S azzal elővett zsebéből egy papírba csomagolt, szárított halat, és odaadta Rin-Tin-Tinnek, aki nem is nagyon kí­náltatta magát. Bekapta volna, ha két­szer annyi is.

-     De most már siessünk haza! Már leáldozóban a nap. Téged is bizonyá­ra várnak odahaza.

Összepakolta, összecsukta állvá­nyát, székét, összeszedte festőszereit, s megindult a hegyoldalon lefelé.

Kanut és Rin-Tin-Tin segítettek ne­ki. A fiú vitte a széket. Rin-Tin-Tin szí­jánál fogva a festékesládikát. De olyan büszkén ám, mintha ő maga volna a festőművész.

Útközben egyszerre csak felkiáltott a mester:

- Nini! - micsoda ritka növény ez itt, a hegyoldalban?

Gyönyörű virág pompázott ott, ami valóban ritkaság a zordon Észak égal­ja alatt.

A festő meg is indult a meredeken lefelé, hogy leszakítsa s majdan lepré­selje, eltegye magának a virágot.